Az Álom megvalósulása

Az álmom neve: mandulás MESE-Tanya

 Történetünk mérföldkövei 

2022. november 27. vasárnap 

Azt hiszem, hogy jogosan gondolom a mai délutáni, férjemmel, a Lalival folytatott 2 perces párbeszédünket mérföldkőnek. Ugyanis amikor megkérdeztem tőle, hogy hogyan nevezzük el a Pázmándon található vidéki ’kisbirtokunkat’, így felelt: 

- Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy a nevednek mindenképpen benne kellene lennie - lévén a Te álmod - de mivel több mandulafa is van rajta, méltó lenne a kedvenced, a ’Dió-liget nyomán, mandulás MESE-Tanya névvel illetni.

 Igen, évek óta így nevezem magamban, de ma reggel valahogy elkezdtem variálni a nevekkel: 

- mese-Liget?, mese –Sziget? , mese-Farm? 

De egyik sem ragadott meg igazán.  

Tegnap, amikor megismerkedtem egy keramikussal, és jelezte, hogy ő szívesen felvállalná a logóval ellátott tányérkészlet, bögrék készítését, hirtelen élessé vált a helyzet: napokon belül dönteni kell, hogyan nevezzem el életem egyik nagy alkotását, egy álom megvalósulását. Ez egy kicsit meg is ijesztett a véglegességével. 

Éreztem, hogy egy olyan helyzetbe kerültem ismét, ahol ugrani kell egy nagyot és meglépni a mindig sorok következő, felkínálkozó lépést. 

A mostani ugrás a lenti történet megírásával kezdődik. Azért szeretném veled is, kedves Olvasó, megosztani a történetünk mérföldköveit, mert: 

• még ha jelentéktelennek tűnhet is, de ma történt meg a végleges, férjemmel való együttes névadása szeretett kis birtokunknak, ezért úgy érzem, hogy innentől kezd majd a cél érdekében igazán ’életre kelni’
• remélem, hogy bizonyos pontokon erőt, hitet, reményt tudsz meríteni álmaidhoz, a mi viszontagságokkal és csodás történésekkel váltakozó mesénkből

   Egyszer volt, hol nem volt... 

1. mérföldkő: A Teremtő Gondolat

 Kb. 10 évvel ezelőtt (2013 körül) egy Balaton körüli biciklitúránk során ragadott magával egy olyan érzés, ami fogalmam sincs, hogy hogyan, mikor és miért keletkezett, de órákon át ’hatalmas lánggal égett’ bennem, és napokig, hetekig tartott ez a szinte megszállottságig fokozódó elhatározás: az életem legnagyobb álma, hogy egy saját nagyobb területem, birtokom legyen vendégházakkal. 

Egy olyan farm vagy tanya, ami egy különleges, megihlető természetes környezetben helyezkedik el, és ami alkalmas alkotó- és ’elvonulós’ táborokra, tanfolyamokra. Egy olyan hely, ami szépségével töltést, megnyugvást, alkotó energiákat, ihletet adhat sok-sok embernek, ahol távol a nagyváros zajától hangsúlyosabban lehet megélni a csodákat és akár meg lehet tanulni e csodák teremtését. 

Ma már tudom, hogy ez az álom azért tudott a megvalósulás útjára lépni, mert elég erős volt a vágy, elég hosszan lobogott bennem a lelkesedés tüze, ami szinte belevéste az elképzelt képeket, filmeket a tudatalattimba. 

Mai nagy tudósaink (Dr.Bruce Lipton, dr.Joe Dispenza és még sokan mások) és a természet törvénye szerint, ha elég nagy érzelmekkel és elég hosszan gondolunk valamire, legyen az bármi, előbb-utóbb elkerülhetetlenül meg fog jelenni a valóságunkban. Ők, a nagyok ezt a Manifesztáció törvényének nevezik. 

Bizonyára elegendő lehetett, hisz azon kaptam magam, hogy pénzem ugyan nem lévén, de állandóan telkeket keresek, aztán egyre, másra meg is nézem őket. 

Éveken át nézegettem a Balaton mellett, aztán egyre közelebb csábultam, mert elképzeltem, hogy heti akár többszöri rendszerességgel hogyan tudnék én oda utazgatni és jobb megoldásnak tűnt a Velencei-tó környéke. 

2018-ban megleptem a férjemet egy 3 napos nyaralással a lovasberényi Dió – Ligetbe, amibe én azonnal beleszerettem és követendő példaként tekintettem rá. Tetszett neki is, de hatalmas, számunkra elérhetetlen álomnak minősítve azonnal ki is zárta annak minden lehetőségét, hogy akár egy lépést is tegyünk érte. 

Én továbbra sem tudtam/ akartam szabadulni a fantázia szülte képeimtől, de magam sem voltam tudatában, hogy mit is szeretnék, hisz teljesen egyedül maradtam álmommal. Azt is tudtam, hogy a férjemre nem számíthatok, a saját szűkös pénztárcám pedig a legjobb telkeknek állandóan határt szabott. Mígnem egyszer... 

2. mérföldkő: A Telek/Telkek avagy Szerelem első látásra

 2020. augusztus 30.szombat 

Máig sem tudom, hogy hogyan történt: egy forró nyári szombat délelőtt egyszer csak hívást éreztem a gépemhez, hogy nézzek rá a Velencei-tó környéki hirdetésekre. 

Azt hiszem, hetek óta nem foglalkoztam már ezzel a témával, teljesen elengedtem a telkek keresését, hisz mindig csak csalódás a vége. Gondoltam, majd rám talál, ha valóban működik a manifesztáció.  

Amint rámentem a hirdetésekre, megszólított egy 5000 m2-es, Pázmándon lévő zártkert, amin nincs semmiféle közmű. Elég ijesztőnek hangzott, de tudtam, hogy nem sok egyéb opció van, ha valahogy el szeretnék indulni. Az ára is jóval a fölött a lélektani határ fölött volt, amit el tudtam képzelni, hogy előteremthetném. Valamiért mégsem tudtam ellenállni annak, hogy felhívjam a megadott számot, így késlekedés nélkül meg is tettem. 

Meglepetésemre az a kedves ingatlanos hölgy vette fel a telefont, aki tavaly már több telket megmutatott, sőt egyet szerettem is volna megvenni, de elvitték előlem, mivel én napokig dilemmáztam rajta. (itt jegyzem meg, hogy nem véletlenül, az is megalkuvás lett volna részemről, csak azért, hogy végre valami legyen) 

Vettem egy nagy levegőt, és azon nyomban egyeztettünk egy pár órán belüli találkozót a Telken.

 Csodás nyári napsütés kísért az utamon. Kb. 40 perc múltán már elővett a régi reményteljes izgalom, hogy ’hátha ez lesz az igazi ’, amikor már le is kellett térnem az autópályáról. Onnan pedig 2 perc múlva egy olyan földútra kanyarodtam, amit már egy kicsit vadregényesnek érzékeltem, lévén szűk, csak egyirányban használható és a piros, fehér csíkos ’Behajtani Tilos’ tábla az elején, rajta kiegészítő felirattal, azt jelezte, hogy csak telektulajdonosok használhatják. 

Kb.200 méter után hirtelen meredeken emelkedni kezdett, amikor is megpillantottam egy útjelző táblát, rajta a Szerelemvölgyi út névvel. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, ahogyan ez megérintett: arcomra azonnal egy látványos mosolyt csalt, mellé egy átsuhanó, de mély bizonyosságérzetet adva, hogy ’megérkeztem’. 

Ezeket az érzéseket szoktuk intuíciónak nevezni, amit hajlamos az ember figyelmen kívül hagyni, de én erre most tudatosan oda akartam figyelni. 

Eleve valamiért nagyon jó érzésekkel indultam a mai napnak, ami fokozódott a váratlan döntés után, hogy megnézem a Telket, és valahogy úgy éreztem, hogy jönnek még más jelzések is. 

Egyre jobb hangulatba kerültem, amikor egy pár, rövid kis kacskaringó után meg is érkeztünk a Telek elé. Várakozásteljes izgalmam mintha egy kicsit elcsitult volna, vagy pusztán csak igyekeztem lecsendesíteni, hogy a realitás talaján tartsam magam, és így szálltam ki a kocsiból. 

Nagy örömmel üdvözöltük egymást a kedves, ingatlanos Zsuzsával, akivel már tavaly is nagyon egymásra hangolódtunk, és már akkor is jó érzéssel kötöttem volna üzletet vele. Pár személyes kérdés, mondat után máris rátértünk a Telek részleteire. 

Kiderült, hogy ez négy, egymás mellett fekvő, egy tulajdonban levő telek, és csak egyben értékesítik. Első benyomásként már tetszett, amit itt láttam: az eldugott kis zsákutca, ahol nem lesz átmenő forgalom, hatalmas, 50 méter széles front, 100 méter hosszan felfelé a domboldalon. Kicsike, tájba illő, présház a bal oldalon, az elejére felfutó piros -zöld kúszónövényekkel, mind, mind olyan jellemzők, amikről romantikus elképzeléseimben álmodoztam. 

Négy rendezett sor szőlő zárja bal oldalon a telket, ami amúgy telis-tele van mindenféle gyümölcsfával, többnyire teljesen természetes módon.  Látszik a gondos emberi kéz nyoma is, amivel új gyümölcsfákat is telepített a gazda, törzsét körbetekerve hálóval, vélhetően a fiatal hajtásokat kedvelő vadak ellen. 

Amint elindultunk fölfelé a domboldalon, egyre jobban hatalmába kerített egy nem sok mindenhez fogható érzés. Egy olyan érzés, amiben az emberi birtoklásvágy keveredik a szépség, a természet és a szabadság iránti igényével, és minden egyes felfelé megtett lépéssel azt éreztem, hogy ez ezen a helyen fog beteljesedni. 

Amikor felértünk egy pontra, kb. a telek kétharmadánál megálltunk és körbepillantottam. Ott már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ez az, amire vágytam, vártam és megszerzem bárhogyan is.  

3. mérföldkő: A Döntés

 Míg ott álltam a Telken, nem tudtam mást érezni, mint beteljesedettséget. 

De a nap hátralevő részében, aztán éjszaka, majd másnap a lelkesedéshullámok váltakoztak a kétség és bizonytalanság érzéseivel, hogy és akkor hogyan tovább? Mi legyen a következő lépés? Honnan fogom előkeríteni rá a pénzt? Hogyan tárjam a férjem elé, aki nem is osztozott ebben az álmomban elérhetetlennek gondolván. Minden félretett pénzünk is kevés lett volna, különösen, hogy én sem szerettem volna tartalék nélkül maradni. 

De a döntés megszületett bennem. 

A hívás olyan erős volt, hogy tudtam, hogy tűzön-vízen át megoldást fogok találni rá. Azt még nem tudom, hogyan, de minden kétséget kizáróan éreztem az érzést, hogy megoldódik valahogyan. 

Hosszú hónapok óta árultunk egy kis lakást, amire eddig nem érkezett még komoly ajánlat, bár érdeklődés volt mostanában, és egy hete jelezte a megbízottunk, hogy valaki megnézné a lakást. 

Bogi lányomnak szeptember 2-án van a szülinapja, ekkor lett 25 éves. Szerdai nap volt, az iskolája még nem kezdődött el, így kirándulást terveztünk. 

Az volt a legfőbb cél, hogy megmutassam neki a Telket, hogy segítsen döntést hozni, végül is az ő öröksége is lesz valamikor.

 Csodás napsütéssel indult a szülinap, és amint beültünk az autóba megszólalt a telefon, hogy meg tudnánk-e most mutatni a lakást?  

Persze, útba esett, így nagy boldogan megtettük délelőtt. Komolynak tűnt az érdeklődés, és a napok óta tartó magas rezgésemhez el is tudtam képzelni, hogy akár üzlet is lehet belőle. 

Aztán egy órán belül elérkeztünk a Telekhez, és egyetlen szót sem kellett szólnom, minden magáért beszélt: Bogi is beleszeretett azon nyomban és rögtön ’be is lakta’. 

’Alia iacta est’, azaz a ’Kocka el van vetve’, a döntés megszületett bennünk. Lelkem olyan módon szárnyalt, amilyen ritkán adódik az ember életében. Soha nem fogom elfelejteni ezt a csodás pillanatot. 

Visszatérve a valóságba, jeleztük az ingatlanosnak, hogy minket ez érdekel, de bemennénk a hivatalba is tájékozódni. Így rögtön be is mentünk a helyi önkormányzat kicsike, családias épületébe, hogy még információkat gyűjtsünk. 

Olyan odafigyeléssel, szeretettel fogadtak bennünket, hogy nem is értettük, hogy hova kerültünk, de rögtön otthon éreztük magunkat.

Sőt, a Polgármester Asszony is benn volt, és érkezésünk hallatán kijött elém és nevemen szólítva üdvözölt, majd betessékelt bennünket a szobájába Ugyanis emlékezett rám, hogy tavaly, amikor telkeket nézegettem, akkor is bementem a hivatalba, és mivel akkor is éppen benn volt, és véletlenül éppen ráért, meséltem neki terveimről, hogy környezettudatos, fenntartható célú táborokat szeretnék ide szervezni, és más táboroknak is szeretnék helyet adni. Egyszóval ismét a terveinkre és ránk áldozta az idejét, részletes tájékoztatást adva kérdéseinkre. Én pedig csak mosolyogtam az Univerzum e mostani megnyilvánulásán is és átadtam magam a helyzetnek. Hazafelé menet felhívott az a kedves ingatlanos barátunk, akinek hónapok óta kiadtuk a kis lakást eladásra, hogy a múlt heti vevő ma döntésre jutott és szeretne szerződni. Ennek tetejébe még a mai napi vevőnk is visszaszólt, hogy szeretne szerződni Azt hiszem, az ember ennél egyértelműbb jeleket nem igazán várhat az égiektől, így mikor hazaértünk, röpködve meséltük a férjemnek, aki viszont nagyon rövid idő alatt visszahúzott a földre, sőt, rövidesen az alá is szinte, a ’racionalitásával’: ’Ki az az eszement, aki megvesz egy minden közmű nélküli telket?’ Hát, ennyi. Eddig tartott a mai napi csodás lebegés, repülés az álmainkkal...ez volt az első gondolatom. A második pedig:’ De nem olyan fából faragtak ám engem, hogy ne küzdjek az álmaimért!’ Így beleálltam, és a családi kupaktanács elé vittem az ügyet: felhívtuk Orsi lányomat is, aki Ausztráliában élt akkor már lassan 4 éve, (ő elmúlt 27 éves) és a női többségi, 3:1 arányos szavazattal a telkek megvásárlása mellett döntöttünk. 

4. mérföldkő:  a VÍZ. 

Megkérdőjelezhetetlenül hittem abban, hogy hogy ha a jó Isten ide vezetett engem a mélységesen belém ültetett elszántságommal együtt, akkor vizet is teremt. 

Persze a kétely néha felütötte a fejét, olyan gondolatok képében, hogy de mit kezdek akkor, ha még sincs itt víz, és csak egy bolond víziót kergetek? Tettem is pár bizonytalan, kutakodó lépést az interneten, és persze találni olyan elszánt embereket, akik a sivatag mellett építkeztek és esővíz gyűjtésével oldották meg e problémát, de ebbe nem szerettem volna mélyen belemenni. Inkább igyekeztem erősíteni a hitemet. 

Fel is vettem a kapcsolatot egy kútfúróval, aki nagyon szimpatikus volt. Türelmesen elmesélte, hogy mi és hogyan történik, aztán megbeszéltük, hogy a januári fagyok után én leszek az első kuncsaftja, mert idénre már betelt. Ki is jelöltük a telken, hogy hová szeretnénk, hol érdemes fúrni. 

Én azért felvettem a kapcsolatot egy olyan emberrel is, aki a régi, 'jól bevált' , kicsit okkult pálcás módszerrel vizsgálta meg a lehetséges helyét a kútnak. Hát, ez azért egész máshol volt, mint ahová mi szerettük volna. 

Még az ősz folyamán elindítottam az elektromos áram bevezetését, ami januárra rendben meg is lett. 

Eljött a február és a kútfúrás ideje. Nagy izgalommal vártam. Ez ilyenkor úgy néz ki, hogy ásnak egy kb 3 köbméteres gödröt, beletesznek egy nagyon erős vízálló fóliát, és lajtos kocsival hordanak bele vizet. Ugyanis ez a víz nélkülözhetetlen a fúráshoz, ez hűti is a rendszert és mossa át a kifúrt lukat. 

Nagyon érdekes volt számomra, hogy csak egy kis méretű teherautón volt maga a kútfúró szerkezet, nem is értettem, hogy tud olyan erőt kifejteni, hogy átfúrjon akár köves talajon is. 

Elkezdődött. Nem volt nagyon hangos, nem zavartuk a környezetet igazán. Sétálgattam, várakoztam, bejártam a telket keresztül-kasul, leültem itt, fáztam ott. Vártam. Teltek a 10 percek a fél órák. 

Előre jelezte nekem a fúró ember, hogy mi történik, és hogy hamarosan kiderül már, hogy kb. mire lehet számítani. Pár óra elteltével nekem mennem kellett, de nem volt még eredmény. 

Nem mondom, hogy jó kedvűen mentem dolgomra, ő pedig nekilátott pár méterrel arrébb. 

Estére jött a hír, hogy egyelőre semmi. 

Nagyon, nagyon nekiláttam a mantráimnak, amikbe ilyenkor kapaszkodom: ' Minden rendben van. Minden értem van. Minden úgy történik, ahogy az Univerzum szeretné, én pedig vagy nyerek, vagy tanulok.'  ( Ahogy a teniszversenyeken szoktam mondogatni a tanítványaimnak: ' Egyszer nyersz, máskor tanulsz.' Vereségről szó sem eshet.)

Másnap folytatás. Megint kinn voltam. Hamarosan kiderült, hogy szintén semmi. Az emberem kezdte feladni, én pedig kezdtem lecsúszni a kétségbeesés felé. 

Mondta, hogy még egy kicsit arrébb megy, aztán ez az utolsó. Na ekkor kezdte el azokat a sztorikat, hogy hány esetben nem sikerült semmi. Mi sem hiányzott jobban nekem, most ebben a helyzetben. 

Ez a próbafúrás sem jött be. Kezdtem megpróbálni elfogadni az elfogadhatatlant, de kértem, hogy adjon még egy leges-legutolsó esélyt neki, a kis présház mögött, azon a területen, ahol a 'pálcás ember' mért valamit. 

Erre elővette az ő pálcáit is, amin nagyon megdöbbentem. Kérdem, miért rejtegette eddig? Azt mondta, hogy soha nem tudhatja, milyen ember a megrendelője. Meg is találtunk egy olyan helyet, amit én eddig elkerültem, mert valami furcsa kőrakás volt ott, gondoltam, majd egyszer megnézzük mi van ott, ez férfiembernek való. Majd ha a Lali is megbékél a ténnyel, hogy telektulajdonosok lettünk és kijön végre valamikor. 

Azt mondta a fúró emberem, hogy nem kizárt, hogy akár kút is lehetett valaha itt a ház mögött. 

Átköltözött az autóval, meg a többi szerkezetével, és nekilátott. Minden reményem ebbe helyeztem, miközben az összes idegszálammal figyeltem, hogy az emberem milyen nyugodtan és szakértően teszi a dolgát. 

Azon vettem észre magam, hogy valahogy a nyugalma kezd átragadni rám, miközben az elfogadást erősítettem magamban, de ezzel egyidőben elkezdett erősödni bennem a hit, hogy  itt még akár lehet is valami. 

Tisztes távolságból figyelve vártam türelemmel, aztán muszáj volt már telefonon intézgetni a dolgaimat is, mikor egy lendületes integetésre lettem figyelmes. Szaladtam is azon nyomban, és az emberem mondja, hogy nem akarja elkiabálni, de itt egyre inkább úgy tűnik, mintha kút lett volna valaha, mert egyre több. a bíztató jel. 

Halvány gőzöm sem volt, hogy honnan lehet ezt megállapítani máris, de nem is igazán érdekelt, hisz ez a kb. 30 éve folytatott szakértői tudása része. 

Egyre több hitet és energiát éreztem, és talán egy-két óra is eltelhetett, mire határozottan ki tudta jelenteni, hogy itt víz már van, az biztos, és az is hogy valamiféle kútmaradványra bukkantunk. 

Én már ültem is a kocsimba, mentem a dolgomra a délutáni teniszedzéseket tartani. Estefelé kaptam a végleges hívást, hogy kivételesen bő vizű kútra bukkantunk:))